A romániai és magyarországi katolikus egyház 20. századi kálváriájának és a vatikáni diplomáciának az egyik legmegrázóbb fejezete a gyulafehérvári hitvalló püspök, Márton Áron alakja és az úgynevezett vatikáni „keleti politika” (Ostpolitik) ütközése.
Márton Áron 1969-es római útja és a kompromisszum elutasítása M
Márton Áron gyulafehérvári püspök a kommunista diktatúra hosszú börtönévei és házi őrizete után 1969-ben, életében először, eljutott Rómába is, ahol személyesen találkozott VI. Pál pápával. Bár a püspök mélyen tisztelte az egyházfőt, nyíltan és határozottan látta, hogy a kommunista diktatúrák és a titkosszolgálati módszerek alapos ismeretében nincs és nem is lehet remény semmilyen kompromisszumos megoldásra vagy egyezkedésre a hatalommal. Márton Áron mélyen sajnálta és bírálta, hogy a magyarországi egyházi vezetők az állammal való megalkuvó egyezkedés (az Állami Egyházügyi Hivatalnak való behódolás) útjára léptek. Azonban a sokéves teljes elzártságban és a gyulafehérvári elszigeteltségben a püspök úr nem láthatta tisztán, hogy a román kommunista titkosszolgálat, a Securitate, valamint a temesvári sváb-német lobbi vonalán Bukarest valójában már sokkal előrébb járt a Vatikánnal való titkos egyezkedésekben, mint a budapesti kormányzat.
A „békepap-mozgalom” lefejezése és a román állami diplomácia sikere
A kommunista párt által mesterségesen létrehozott, az egyház megosztására szánt „békepap-mozgalmat” a román hatóságok később kegyetlenül lefejezték és felszámolták, ám ez csupán kiváló ürügyül szolgált a nyílt magyar- és egyházellenességre, ami előtt a diplomáciai sikerekre vágyó Vatikán is szemet hunyt.
A temesvári egyházmegyei vezetők ellen már 1951-ben nagyszabású, hírhedt kirakatpert rendeztek Bukarestben. Egy hét alatt végeztek a vádlottakkal: Augustin Pacha temesvári püspököt és Adalbert Boros segédpüspököt, valamint társaikat (akiket korábban azzal vádoltak meg, hogy a háború alatt a német érdekeket szolgálták) súlyos börtönbüntetésekre ítélték. Joseph Schubert bukaresti titkos püspököt szintén életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A Vatikán, amelynek érdekeit Bukarestben egy ideig nuncius is képviselte, a diplomáciai közeledés oltárán feláldozta a helyi érdekeket. Nem vették észre, hogy az elrabolt egyházi ingatlanvagyonokból csupán jelentéktelen töredékek kerültek visszaadásra, miközben a magyar hívők rovására román vezetésű, centralizált püspökségeket erőszakoltak ki Temesváron, Nagyváradon és Szatmárnémetiben.
A román állam és a Szentszék közötti kapcsolatfelvétel a '60-as évektől kezdve már legfelsőbb szinten zajlott. Előbb Ion Gheorghe Maurer miniszterelnök járt audiencián a pápánál, majd a diplomáciai közeledés csúcsaként 1973-ban VI. Pál pápa hivatalos formában fogadta magát Nicolae Ceaușescut is.
A fotó a vatikáni diplomácia és az úgynevezett keleti politika (Ostpolitik) egyik legvitatottabb csúcspontját örökíti meg: VI. Pál pápa magánkihallgatáson fogadja Nicolae Ceaușescut, a Román Kommunista Párt főtitkárát és feleségét, Elena Ceaușescut. A képen a román diktátorházaspár éppen hivatalos vatikáni emlékérmeket vesz át az egyházfőtől.
Miért elengedhetetlen a nemzeti jogok elismerése?
Ezen vatikáni és nemzetközi háttéralkuk következtében az erdélyi és bánsági magyarságra jóval nagyobb politikai és asszimilációs teher nehezedett, mint a nyílt diktatúra korábbi éveiben. Ami a korai évtizedekben még jogilag megtűrt kategória volt, az a rendszerváltás utáni Romániában burkolt, kötelező állami törvénnyé lett, amely fokozatosan szorítja ki a magyar liturgikus nyelvet és az egyházi önállóságot. A történelmi igazságtalanságok, a rablások és a jogfosztások tükrében a magyar embereknek és a magyar politikai pártoknak nem lehet és nem szabad más, fontosabb követelésüknek lennie, mint hogy a magyarság szülőföldjén kapja meg és törvényesen ismerjék el teljes körű nemzeti és vallásszabadsági jogait. Mindezen jogok kikényszerítéséhez és megvédéséhez a határozott elszántság és a megingathatatlan nemzeti összefogás abszolút elengedhetetlen.