A Tömösköz kálváriája: Birtokfosztások és az elrejtett anyakönyvek titka
A Duna, a Maros és a Tisza közötti rendkívül gazdag és termékeny vidék – amelyet a történelemben Magyarország Kánaánjának, Szent István koronája egyik legszebb gyöngyének neveztek – az őslakosok nyelvén „Tömösköz” (Temesköz) néven élt. A Habsburg-csaták lezárultával, 1716-ban VI. Károly császár (magyar királyként) gyakorlatilag felrúgta a Szatmári Béke vívmányait. Hatalmi szóval elvette az őshonos magyar lakosság földjeit és házait, majd zsoldos katonasággal üldözte ki őket szülőföldjükről. Az elüldözött őslakosok unokái csak 62 évvel később, a közigazgatás 1778-as helyreállításakor térhettek vissza a területre, de azt a bécsi udvar ekkor már átnevezte Bánátra. A jogos tulajdonukat a családok soha nem kapták vissza, sőt, VI. Károly unokája, II. József császár 1780-ban minden jogcím nélkül, egyszerűen eladta az ősi jussokat az újonnan beköltöztetett idegen telepeseknek. A hódítás és a mesterséges lakosságcsere során a régi magyar várakat és templomokat szisztematikusan lerombolták. A faluhelyek ősi anyakönyveit begyűjtötték és elrejtették; ezek a Csanádi Püspökség, valamint a bécsi Katonai Haditanács (Hofkriegsrat) levéltáraiba kerültek. Mivel a későbbi köztársasági Ausztria közvetlen joghatósága ezen régi akták fölött nem jött létre, felelőssége sem keletkezett irántuk, így a dokumentumok a mai napig valahol a levéltárak mélyén várják a szakmai feltárást és a népirtással felérő cselekedetek nyilvánosságra hozatalát. A válságos történelmi helyzetben, még az erdélyi fejedelmek korában Giczy János óva intette a vezetést, ami a későbbi korokra is igazzá vált: «az ország könnyebben kap magának más fejedelmet, mint a fejedelem más országot.»
Levél- és telekkönyvi hamisítások: A fasiszta Volksgruppe öröksége a Bánságban és Szebenben
A modern osztrák állam 1919-ben, a monarchia összeomlása után jött létre mint új entitás. A békeszerződésekben feketén-fehéren rögzítették, hogy az új Ausztria nem jogutódja az Osztrák–Magyar Monarchiának, a Habsburgokat pedig örökre kiutasították a területéről. Ezzel szemben a Magyar Királyság mint jogállam a békeszerződések után is fennmaradt. A nemzetközi jogi rendezetlenség és a szándékos tévesztések nyomán a Monarchia levéltári és kincstári jussai, valamint a Magyar Királyság nevében megkötött 1855-ös Konkordátum és a hozzá tartozó „Főkegyúri jog” tisztázatlan maradt. Ez a máig megoldatlan állapot tette lehetővé, hogy a trianoni utódállamokban – mint ahogy történt Temesváron és Nagyszebenben – az egyházi ingatlanvagyonokat 1941-ben, a náci megszállás idején a fasiszta Deutsche Volksgruppe in Rumänien (Romániai Német Népcsoport) nevű szervezet nevére telekkönyvezzék át, mindenféle törvényes hagyatéki eljárás nélkül. A második világháború után a német fasiszta párt és csatolt szerveinek korábbi jogi létezését eltitkolták, így a telekkönyvekben rögzített óriási egyházi vagyonok sorsa is rejtve maradt a nyilvánosság elől. A rendszerváltás után bennfentes csoportok kaparintották meg ezeket a javakat. Klaus Iohannis korábbi nagyszebeni polgármester (későbbi román államelnök) idején a helyi Német Demokrata Fórum (FDGR/DFDR) az alapító okiratába beleírta, hogy a szervezet közvetlen jogutódja a hírhedt náci Deutsche Volksgruppe-nak. Ezzel a „banánhéjjal” és jogi trükkel sikerült elérniük, hogy a hatalmas értékű nagyszebeni ingatlanokat, köztük a Brukenthal-féle kincstárat és egyházi javakat magánkézbe juttassák, ami később meghiúsult.
Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári gyűlés jogi tarthatatlansága
A román politikai retorika – köztük Klaus Iohannis nyilatkozatai – előszeretettel hangoztatja, hogy az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nemzetgyűlésen a nép önrendelkezési jogából fakadóan határoztak Erdély Romániához való csatolásáról, így „területrabbolás nem történt”. A korabeli dokumentumok és tények azonban teljesen cáfolják ezt az állítást:
- A többség kizárása: A történelmi Magyarország érintett területeinek abszolút többségét alkotó lakosságát (magyarokat, svábokat, szerbeket) meg sem kérdezték. A térségben a románok aránya mindössze 16,1-16,2% volt a hivatalos statisztikák szerint, a terület pedig soha korábban nem képezte a Román Királyság részét.
- Fegyveres nyomás: A gyulafehérvári népgyűlés nem volt legitim és törvényes államjogi aktus. A résztvevők jelentős része valójában fegyveres katona volt, akiket Iuliu Maniu parancsára hoztak el az olasz frontról – a korabeli fényképeken tisztán látszik, hogy a tömeg katonai sapkát visel és gépfegyveres katonák fogják közre a népgyűlést. Ezt a gyűlést a nemzetközi jog soha nem ismerte el önálló jogi aktusként.
- A paduai fegyverszünet megsértése: Az első világháborút a hadviselő felek által aláírt, 1918. november 3-i paduai fegyverszüneti szerződés jogszerűen lezárta. Magyarországnak érvényes, aláírt szerződése volt, amely garantálta a történelmi határok sérthetetlenségét a végső béketárgyalásokig. Románia ekkor hivatalosan nem állt hadiállapotban senkivel, mivel Magyarországgal már 1918. május 7-én megkötötte a bukaresti különbékét.
- Hamis demarkációs vonalak: A belgrádi konvenció (1918. november 13.) nem volt a paduai fegyverszünetet felülíró törvényes dokumentum, az ott meghúzott demarkációs vonalak hamisítványok voltak, amelyeket nem kompetens személyek írtak alá. A megállapodás szerint a lefegyverzett Magyarország területére kizárólag francia szövetséges csapatok érkezhettek volna a rend fenntartására. A franciák helyett azonban a román királyi hadsereg tört be az országpsba, a tiltakozásokra pedig azt a hazugságot válaszolták, hogy ők „francia parancsnokság” alatt állnak.
Ez a durva katonai agresszió semmilyen jogi alappal nem rendelkezett. Bár az Antant és az USA kezdetben nem avatkozott be, a párizsi békekonferencián a francia diplomácia nyomására végül Romániának adták a Magyar Királyság területeinek jelentős részét. A hábtérben Robert Lansing amerikai külügyminiszter és Woodrow Wilson elnök november 6-i levele állt (melynek másolata a zilahi múzeumban volt fellelhető). Az amerikai kormányt a Washingtonban működő román lobbi (V. Stoica és Masaryk) hamis adatokkal manipulálta. Lansing később beismerte az elnök befolyásolhatóságát, lemondott, és levelében megírta Wilsonnak: „Azt gondoltuk, hogy Ön egy becsületes ember.” A román katonaság a 20 hónapos jogtalan megszállás alatt Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok jelentései szerint is teljesen kifosztotta az országot, a talicskától a mozdonyig mindent elhurcolva. A trianoni diktátum következtében a magyarság darabokra szakadt, és a saját szülőföldjén vált kisebbséggé, mint Európa elszórt „indiánjai” hét különböző állam keretei között.
A török hódoltság és a felszabadító háborúk
Magyar kiadás: Napló nem diplomata módra, Magyar Ház Kiadó, 2003