A magyar nemzet 20. századi történetének és az erdélyi, párciumi és bánsági magyarok elnyomásának legsötétebb fejezetei az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásokhoz, valamint az egyházak és a kommunista állambiztonság kényszerű összefonódásaihoz kapcsolódnak.
1956. november 4. és a rádióbeszédek emlékezete
Kevesen maradtak már az élők sorában, akik felnőtt fejjel, közvetlenül a rádión keresztül hallgathatták Nagy Imre miniszterelnök drámai utolsó szózatát 1956. november 4-én. Bár a nemzet tudta, hogy hatalmas kő nyomja a miniszterelnök lelkét – hiszen korábban tárcavezetőként ő hajtotta végre a felvidéki magyarokat sújtó, kényszerű szlovák–magyar lakosságcserét, amely során a magyarok minden vagyonukat hátrahagyni kényszerültek a szlovákok javára –, szavai történelmi súlyúak voltak. Ugyancsak meghatározó volt Mindszenty József bíboros, hercegprímás rádión elmondott beszéde, amelynek mély és prófétai súlyát a kortársak többsége – a határon túli elzártság miatt – akkor még nem tudta teljes mélységében értelmezni, hiszen az erdélyi és bánsági magyarság csak a romániai viszonyokból ismert egy-egy részletet a totalitarianizmus természetéből.
Kirakatperek, egyházüldözés és a temesvári német egyházpolitika
A romániai kommunista egyházpolitika nem volt felemelő: 1948-ban 1,5 millió görögkatolikus hívőt hajtott át az államhatalom erőszakkal a román ortodox egyházba. A papság jelentős része elhagyni kényszerült az egyházat; sokukkal a börtönévek letöltése után az építkezéseken és kényszermunka-telepeken lehetett találkozni, ahol jobb híján raktárosként vagy normásként dolgoztak. Az erdélyi római katolikus papság jelentős részét szintén bebörtönözték, méghozzá azzal a koholt váddal, hogy elutasították az állami „békepap-mozgalmat”. A bánsági magyar hívők pontosan tudták, hogy Temesváron a püspökük sváb-német (Augustin Pacha) kifejezetten magyar-ellenes irányvonalat képviselt. Pacha püspök – aki jó kapcsolatot ápolt XII. Piusz pápával – mélyen érintett és felelős lehetett a magyar erdélyi és bánsági papok elárulásában és bebörtönzésében, miközben az egyház hatalmas ingatlanvagyonát (köztük a Temesvári Piarista Főgimnáziumot) önként átjátszotta a fasiszta Deutsche Volksgruppe kezére. A Románia és a Szentszék között a görögkatolikus egyház felszámolása miatt támadt súlyos konfliktust végül a vatikáni diplomácia és a helyi egyházi vezetés úgy simította el, hogy ennek a megalkuvásnak feltehetően a magyar papság fizette meg az árát: Romániában ugyan nem működhettek tovább a nyílt békepapok, de cserébe a hatalom szabad kezet kapott a magyar egyházi elit megtörésére. Boros Béla (Adalbert Boros) címzetes püspök, a temesvári egyházmegye központi alakja, jól ismerte ezeket az összefonódásokat: 13 év nehéz börtönt ült le, élete végéig szigorú titkosszolgálati megfigyelés alatt állt, és törvényes rehabilitációja is elmaradt.
Az '56-os megtorlás és a bánsági xenofóbia
A sztálinizmussal és a „fényes szelek” korszakának elmúltával a román államhatalom kíméletlenül felkészült az 1956-os forradalom utáni elszámolásra a helyi magyarsággal szemben. Az ítéleteket a Megyeháza dísztermében hozták meg, amelynek ablakait a külvilág elől szándékosan befalazták. A politikai foglyok 2,5 négyzetméteres, ablak nélküli cellákban voltak bezárva, a fekvőhely beton priccs volt. A lebontásukat a nyolcvanas években végeztette el az állam a szemem láttára. A magyar-ellenesség és a xenofóbia nem volt új jelenség a Bánságban; a magyarság ezt a nyomást, majd annak kommunista változatát már 1920 óta folyamatosan viselte. A magyar intézményeket felszámolták, az egyetemeket (köztük a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet) bezárták vagy beolvasztották, és a katolikus egyházi iskolákban is önhatalmúan megszüntették a magyar nyelvű oktatást. Ez a folyamat a rendszerváltás után is folytatódott: 1989 után a három nagy, történelmi magyar többségű katolikus püspökséget (Temesvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti) közigazgatásilag román vezetésű püspökségekké alakították át. Az állami indoklás szerint a magyar nyelv Romániában nem hivatalos nyelv – arra a kérdésre azonban a mai napig sincs válasz, hogy egy egyetemes egyháznak mi köze van a mindenkori világi államnyelvhez.
Nemzeti összefogás és a „kisebbség” szó kiiktatása
A modern politikai életet figyelve – akár Gyurcsány Ferenc rövid és velős parlamenti felszólalásait, akár Szijjártó Péter külügyminiszter ENSZ-ben elmondott határozott beszédeit hallgatva – egyértelműen adódik a következtetés: a magyar parlamentben is ennek a magas szintű, értelmes hangvételnek kellene uralkodnia a különböző pártok között. Ha a nemzet sorsáról és jövőjéről van szó, a közös nemzeti minimum és vélemény kialakítása kellene, hogy legyen az elsőrendű feladat. A rendszerváltás után a térségbe sajnálatos módon visszalopta magát a kirekesztő sovinizmus, miközben a határokon túl rekedt, gazdátlan 3 millió magyarnak nemzetközi szinten ma sincs igazi, hatékony jogvédelme. Nem létezhet olyan magyar politikai párt, amelyet ez a sorskérdés hidegen hagyhat. A kárpát-medencei magyarság jogfosztott helyzete nem áll messze az ukrajnai orosz kisebbség sorsától; éppen ezért Magyarországnak – a történelmi sorsából adódóan – az élen kell járnia a nemzetközi kisebbségvédelemben. Ahogyan Amerikában a polgárjogi küzdelmek során a degradáló kifejezéseket tudatosan kiiktatták a hivatalos nyelvhasználatból, úgy a „kisebbség” szót is ki kellene iktatnunk a köztudatból, amikor a határon túli magyarokról beszélünk. Hiszen a számbeli kisebbség mögött egy teljes, oszthatatlan kultúrnemzet áll, amelynek teljes jogú, szerves tagjai ők is.